A zene olyan ősi, mint maga az emberiség. A legősibb zene pedig az ének. Az éneklés ősi és egyetemes, az emberi lélek legközvetlenebb zenei kifejezése. Nincs olyan emberi kultúra, amely ne énekelne. Ez az ősi ének egykor talán kiáltás volt, majd talán dúdolás: a mindenkori én belső hangja, a megnyilvánulás érzelemből fakadt. Hogyan is érezhetnénk át jobban a zene érzelmi töltetét, mint amit az előadó a saját hangján ad át?

Ám az éneklésnek szívből kell jönnie.

A mai fiatal generáció nagyra értékeli az egyéniség kifejezését, az őszinteséget. Ők a Z generáció (és már felső tagozatban tanulnak az Alfa-generáció tagjai is!), akik egy új világban nőttek fel.[1] A tanárok itt ütköznek nehézségbe: nehéz átadniuk a tudásukat ezeknek a fiataloknak, akik hozzá vannak szokva a gyors információáramláshoz és annak befogadásához, elutasítják a tekintélyelvűséget, és karcosan megfogalmazzák véleményüket. Globálisan gondolkodnak, környezettudatosak; talán ők állnak a legközelebb ahhoz, hogy egy igazságosabb társadalmat hozzanak létre.

Javarészt globálisan hallgatnak zenét is, ám érdekli őket a hazai zenei világ is. Azonban valami hiányzik: a hazai popzene és a klasszikus zene és zenetanítás között nem egy kis rés, hanem egy elképesztő nagy űr tátong. Persze, van ott valami – de sajnos nagyon kevés és a médiazajból nem igazán tűnik ki.

Ez az én utam: az én munkám ebben az űrben szeretné betölteni a helyét: a mai, modern zenén keresztül szeretném a jelen fiatal generációjához közel vinni mindazt a művészi szintű zenei anyagot, a ma zenéjéből kiindulva, műfajtól és kortól függetlenül, ami megérinti, amihez érzelmileg kapcsolódik, ami a lelkéhez szól, de ősi, mély emberi értéket hordoz. A klasszikus zenetanítás akadémikus világát – mestereivel és örök érvényű hagyományaival – tisztelettel meghagyom azoknak, akik ebben találják meg hivatásukat.

---

[1] A generáció elmélet eredetileg egy marketinges kifejezés, ami William Strauss és Neil Howe 1991-ben megjelent Generációk című könyvéből származik.