Egy kisgyerek megnyilvánul, azonnal és őszintén, spontánul és kreatívan. Se sajnos nem biztos, hogy a környezet ennek örül, gyakran a szülők sem, majd az oktatási intézmények főleg. Aki nem fér bele az „átlag” kategóriába, rosszul jár. Véleménye általában nem lehet, hiszen szigorúan előírt módszerek, sémák szerint tanítanak, amik jól hasznunkra lehetnek akkor, ha túlél bennünk a valódi, szabad kreativitás, de ha nem, akkor megmaradunk a gyakran túl sok mindent könnyen befogadó, automata szintjén. Nálunk a kötelező oktatásban mára gyakorlatilag nem kap helyet művészet, háttérbe szorult, szinte feleslegessé vált. Emellett a még mindig használt poroszos módszer legkevésbé sem tűri az egyéniségeket, az egyéni ötleteket. Sajnos a művészeti iskolák nagy része is így működik. Betanult sémák, stílusok szorongatásában élünk.
A kreatív ember általában jobban észreveszi a problémákat, s megkísérli megoldani azokat. Kíváncsi, szabad, pozitív én-képpel rendelkezik. És ez minden gyermekben benne rejlik. Elfojtani hiba. De sajnos felnőttkorunkra sokunkból eltűnik.
A kulcsszó tehát még mindig: a kreativitás, amit nem szabad kiölni.
(„Music and creativity” címmel 2009. márciusában tartottam előadást a budapesti CEU Business School-ban).
